KÉK DUNA KERINGŐ
Emlékkiállítás ifjabb Johann Strauss halálának 100. évfordulója alkalmából
Országos Széchényi Könyvtár, 1999. február 9. – április 25.
Az eleinte még apja zenei pályájáért titokban rajongó ifjú
– ki kezdetben az atyai óhaj szerint a Politechnikum kereskedelmi tanfolyamát
látogatta – először, mint zeneszerző és karmester 1844-ben lép színre, miután
részben egy nő miatt id. Johann Strauss elhagyta a családot. Két évre rá, 1846
júniusában, atyja nyomdokán haladva, ő is Magyarországon vendégszerepel először
zenekarával: a 2. sz. bécsi polgárezred karmestereként föllépett a Nemzeti Színházban,
majd a Beleznay-kertben s a Horváth-kertben, s ekkor született a Pesti Csárdás (Pesther Csárdás, op. 23.) című darabja. Erre az időre nyúlik vissza Liszttel
való ismeretsége is. Magyarországi vendégszereplését aztán az európai körutak
sora követte, sőt, igaz, csak jóval később, Amerikába is meghívták. Majd 1848-ban,
a bécsi forradalom alatt a császárhű, pozícióját féltő, s talán a mindennemű
nagyobb változástól is tartó emberrel, apjával szemben az ifjú a forradalom
oldalára áll, több lelkesítő indulót és más, olykor szatirikus darabot komponál,
mint a Diákindulót (Studenten-Marsch, op. 56), vagy a Ligouriánus-sóhajok – Tréfa polkát (Ligourian-Seufzer, Scherz-Polka, op. 57), melyek ugyan megjelennek,
de a rendőrség hamar lecsap rájuk, s jószerével alig marad fenn ezeknek a kottáknak
itt-ott egy-egy példánya.
Kortársai
közül Wagner egyenesen a zene géniuszának, a század legmuzikálisabb szellemének
nevezte, újabb kottáinak beszerzésére pedig a magyar Richter Jánost, a későbbi
Bayreuthi Ünnepi Játékok egyik első karmesterét kérte meg, ki ezen óhajnak a
zeneköltő 1863-as magyarországi tartózkodásakor eleget is tett, s mikor kinyílt
az ajtó, Wagner a Kék Duna vokális keringőt énekelve sietett elé, átvenni kezéből
a frissen beszerzett kottákat.
Természetesen
3/4-es lüktetése miatt is, túlzott kilengéseket, óriási indulatokat nem támaszthat
ez a zene, vagyis a bécsi keringő, s ezért csak csodálkozásunkat s tulajdonképp
elismerésünket fejezhetjük ki, hogy ilyen békés, megnyugtató keretek között
is képes volt arra, hogy operetteket komponáljon, többnyire szörnyen gyenge
librettókra, vagy inkább azok mellett, vagy azok gyengesége helyett, nem egyszer
a cselekménytől teljesen függetlenül. S bár az Indigó és a negyven rabló, a
Karnevál Rómában, vagy az Egy éj Velencében és a Cagliostro Bécsben s még néhány,
nem bizonyult örökkévaló műalkotásnak, mégis ezek néhány keringőbetétje túlélte
magát a darabot, de ezek mellett két olyannal ajándékozta meg a zeneszerető
világot, mely ma is igazán kedvelt, s valóban méltó helyet foglal el a világ
operaházainak repertoárján. Ki ne ismerné, legalábbis részleteiben A denevért
vagy A cigánybárót.
A legnehezebb feladatot a Bécsben elkényeztetett komponista számára egy új környezetben,
a javarészt Magyarországon játszódó Cigánybáró jelentette. Itt sokban kötötte
az eredeti alaptörténet, s a viszonylag jó librettó. A Jókai Szaffi című elbeszélése
után a Bécsben élő magyar újságíró, Schnitzer Ignác által német versbe szedett
történet megzenésítése eleinte nehézségeket okozott a zenei világában némiképp
beszűkült keringő- és polkaszerzőnek. Jókai, ki nagy lehetőséget látott művének
ilyetén feldolgozásában, Schnitzeren keresztül, majd végül közvetlenül a mesterhez
írt levélben biztatja, ötleteket adva a munkához, sőt eredeti, korhű, 18. századi
ruhákról készít másolatokat, jelmezterveket a bemutatandó darab számára, s küldi
Bécsbe.
A cigánybáró ősbemutatójára végül 1885. október 24-én került sor, Strauss 60.
születésnapjának előestéjén, a Theater an der Wienben, a szerző vezényletében,
Zsupán szerepében a híres bécsi színésszel, Alexander Girardival, ki talán sokak
számára az általa viselt lapostetejű szalmakalapról ismeretes. S természetesen
maga Jókai is ott ült az egyik páholyban feleségével, s ott volt társaságukban
Dóczy Lajos is, ki később – Jókaihoz hasonlóan – a Pázmán lovag című vígopera
szövegét adja.
 |
 |
 |
 |
Kéméndy Jenő jelmeztervei
A cigánybáróhoz (Operaház, 1905) |
|||
Operettjeinek egyes szerepeit gyakran játszották Bécsben is magyar színészek,
színésznők, de az 1893. január 10-én bemutatásra kerülő Ninetta hercegnőnek
nem hogy a főszerepét alakította nagy sikerrel Pálmay Ilka, hanem, ahogy azt
a művésznő emlékirataiban is olvashatjuk, Strauss a Ninettát egyenesen neki
komponálta. Majd az 1897. március 13-án bemutatott operettben, Az ész istennőjében,
a gyönyörű hangú Kopácsy Juliska remekelt. Ez volt Strauss utolsó, még életében
bemutatott színpadi műve.
Strauss
50 éves alkotói jubileumának budapesti megünneplésén, 1894. december 2-án délután
a fővárosi Zeneművész Kör a Vigadóban díszhangversenyt rendezett a tiszteletére.
Másnap, december 3-án pedig a Népszínházban A cigánybárót adták, s maga a szerző
vezényelt. Staruss a bécsi ünneplés után, hosszabb betegeskedésből felépülve
fogadta el a pestiek invitálását, majd, ahogy a Zeneirodalmi Szemle írja, „a
legszebb emlékekkel s a legrokonszenvesebb benyomásokkal hagyta itt tisztelőit,
kik – úgymond – életének estéjén oly szívélyes kitüntetések és fényes ünnepeltetésekben
részesítették.”
Többször nem jött, csak a magyar színházak, hangverseny- és báltermek közvetítették
szellemét a zene szárnyain, mígnem, igaz, csak évekkel később, 1899. június
elején a következő hír ütötte szíven a zeneszerető közönséget:
„Az a nyulánk, elegáns és érdekes halvány arcú zeneszerző, aki 1844 óta meghódította
zeneszerzeményeivel a világot, folyó hó 3-án rövid szenvedés után elszenderült.
Különösen keringőivel nemcsak az európaiakat tudta lázba hozni, hanem a világ
egyéb népeit is, ahol műveit reprodukálták.” „Halálát nemcsak Bécsben gyászolják,
hanem az emberiségnek főleg ama része, mely énekelni és táncolni szeret.”
A kiállítás a Színháztörténeti
Tár és a Zeneműtár közös rendezésében készült.
A kiállítást rendezte és az ismertető szöveget írta: Kis Domokos Dániel
