Bár nem az 1956. október 23. utáni előadások valamelyikéhez kapcsolódik, de ideillik Kárpáti Aurélnak az 500. nemzeti színházi Bánk bán-előadás  – 1955. december 27. – alkalmából írt kritikája:

„minden magyar nemzedék más és más aktualitást  olvasott ki a Bánk bánból. De valami korhoz-szóló, eleven tanulságot mindegyik talált benne. Aligha véletlen hát, hogy Katona drámája a nemzet válságos napjaiban mindig megújuló, figyelmeztető, világító és iránymutató fénnyel gyúlt ki a színpadon... Azóta már ötszázadik előadásánál tartunk. De gazdag, sokfelé hangzó mondanivalója máig sem fogyott el. S ki ráfigyel, észreveheti, hogy éppoly »nagy dolgokról beszél«, mint saját korában.”
(Kárpáti Aurél: Bánk bán – ötszázadszor. Színház és mozi, 1956. január 6.)

1957. elejére emlékezve Szántó Judit Bánk, a bálanya című kritikáját így kezdi: „Mire ez az írás megjelenik, épp negyven éve lesz, hogy a letargiába süppedő ország vidéki színházain végigsöpört a betilthatatlan nemzeti klasszikus be nem tervezett felújításainak hulláma. Magam történetesen a Pécsi Nemzeti színház nézőterén csapkodtam vörösre a tenyerem, amikor feldübörgött a vastaps Petur dermesztően aktuális sorai hallatán: »Üsd az orrát, magyar, ki bántja a tiéd!«”
(Színház, 1997. január)