A Nemzeti Színház rendezői és színészi munkaközösségének első érdeme a Bánk bán felújításakor, hogy visszatér Katona József szövegéhez, visszaállítja annak eredeti fényét, megtisztítja a száz év óta ráaggatott sallangoktól, torzításoktól, ködösítő kísérletekről s a mű gondos elemzésével, megértésével bontja ki, teszi hangsúlyossá a költő mondanivalóját.
A színészi játék főfeladata éppen úgy, mint a rendezésé, a régi, szokványos, torz játékfelfogás elleni harc, a Bánk bán igazi, hús-vér jellemeinek életrekeltése volt.
E nehéz feladatot legnagyszerűbben Szörényi Éva oldotta meg Melinda szerepében. Különösen a negyedik felvonásban, Gertrudissal való összecsapásában a harag és az őrület-okozta derű váltakozásaiban olyan erőt, szenvedélyt, őszinteséget és egyszerűséget mutatott Szörényi játéka, hogy ezt a szerepet joggal tekinthetjük eddigi pályája tetőpontjának.
Az előadás másik igen kiváló alakítását Ungvári László nyújtotta Biberach szerepében. Indulatnélküliségének álarca alatt számító ravaszság, becstelenség, de okosság és a züllött udvar megvetése is rejtőzik. Helyesen emeli ki azt a fölényt, amely a gyáva és üres Ottó fölé helyezi. Vigyáznia kell azonban arra, hogy a további előadásokon még biztosabban elkerülje a Mefisztó-szerű hatásokat.
Bánkot kettős szereposztásban láthattuk. Rajczy Lajos a nagyúri méltóságban, a nemzetért való kiállás pátoszában sokszor erősebb volt. Játéka egészében megfelelő, azonban ritkán emelkedett fel szerepének magaslatára és ritkán jutott el az alak legbelsőbb mélységeiig – leginkább talán a IV. felvonásban, amikor magára marad a meráni zsarnokkal és a közelítő leszámolás csendül fel szavában. Bessenyei Ferenc Bánkja sok helyen érthetőbbé tette Katona szándékait: egy-egy jelenetben megvilágította Bánk egész jellemét. Így például a békétlenekkel való találkozása során még Biberach megérkezése előtt láttatta Bánk gyötrődését, a hivatal követelte »alkotmányosság« és a jogos hazafias elkeseredés közötti összeütközést, s a dráma végén szintén erőteljesebben mutatta meg, hogy Bánk vállalja igazságos tettét. Fojtott, sustorgó indulatai azonban néha túlzottak voltak, ilyenkor hangja is hamisan csengett. Mindkét művész játéka adós maradt lényeges részek világos, érthető ábrázolásával.
Nem maradéktalanul sikerült alakítás Tiborc sem, melyet Bihari József és Makláry Zoltán különböző felfogásban játszott. A nagy jelenetben egyikük sem tudta teljességgel kifejezni azt, hogy Tiborc vádja – mint Móricz Zsigmond írta – »felordítás a magyar nép négyévszázados szenvedésének fenekéről«. Bihari nem értelmezi helyesen szerepét s legtöbbször csak a panaszig, a siránkozásig jut el, a vádig kevésbé. Makláry pedig szerepét mintha részletekben, az egésznek sodrásából kiszakítva építette volna fel, s így nem vált elég egységessé. A két alakításnak azonban vannak olyan részei – Bihari megérkezése a palotába, s a végső jelenet, Makláry nagy monológjának egy-egy váddá emelkedő szakasza, amelyek arra mutatnak, további munkával, a szerep újabb megvitatásával mindkét kiváló művész meg fogja tudni oldani e nagy és megtisztelő feladatot.