A Magyar Anjou Legendárium
A szakirodalomba Magyar Anjou vagy Vatkáni Képes Legendáriumként, illetve Szentek életeként bevezetett kódex műfajilag egyetlen olyan kézirattípusba sem illeszthető be, amely a szentek életével foglalkozik. Ezek egyike a martyrologium. A római egyház szentjeinek és mártírjainak biográfiáit tartalmazó műfaj az év hónapjainak, ezen belül napjainak rendjét követi. A másik kézirattípus, a passionale pedig olyan liturgikus könyv, amely a szentek és mártírok élettörténeteit az egyházi imaórák láncára fűzi. A szentekkel foglalkozó harmadik munka Jacobus de Voragine feltehetően 1263-1273 között összeállított Legenda aureája. Ez a mű az egyházi év "de tempore" és "de sanctis" részéhez igazodva a rendelkezésre álló adatok mennyiségének megfelelően tárgyalja a szentek élettörténetét, közéjük vonva Krisztust és Szűz Máriát is. Az utóbbiból következik, hogy a Szentek élete-elnevezés nem alkalmazható pontosan a kódexre. Kódexünk leginkább a Legenda aureával mutat rokonságot, mert ennek a felépítését követi, ám szövegei nehezen vezethetők vissza Jacobus de Voragine munkájára. Összegezve az elmondottakat, a kódex elnevezésére vonatkozó kísérletek nem vezettek végleges megoldáshoz. Ezért maradunk a magyar szakirodalomban meghonosodott elnevezésnél, mert ez a kódex hazai sajátosságaira utal. Lehet, hogy a képek eredetileg egy szöveges rész illusztrációi voltak, a szöveg azonban mint a későbbi gyűjtő számára érdektelen egység elveszett. A feltételezett szöveg segítene a képkötet műfajhoz kötésében.
A temperával festett és aranyozott képeket tartalmazó pergamen- kódex 140 lapja a világ több nagy gyűjteményének - Róma: Biblioteca Apostolica Vaticana, Szentpétervár: Ermitázs, New York: Pierpont Morgan Library, Berkeley: Bancroft Library, Washington: Metropolitan Museum Library, Párizs: Louvre - állományát gazdagítja. [1] A vatikáni törzsanyag aranyozott, barna bőrkötése XIV. Benedek pápa (1740-1758) címerét viseli, tehát jelenlegi őrzőhelyén, a 18. század közepén készült. A Morgan-lapok egy 85 képet tartalmazó füzetben (360a) szerepelnek először, egy 1896-os árverési katalógusban. A füzet 1908-ban került jelenlegi őrzési helyére. A kézirat lapjait feldarabolva, rubrikáitól megfosztva ragasztották be a füzetbe, s az eredeti feliratokat fekete tintával bejegyezték. Újabban a képeket leválasztották a füzetlapokról.
A kódex ma 140 lapból áll, mégis 142 laposnak tekinthető. Az eltérés abból adódik, hogy a vatikáni törzsanyagon kívül fennmaradt lapokat feldarabolták és például a Morgan Libraryben őrzötteket hibásan illesztették össze. A jelenleg ismert, négy mezőre osztott lapok 549 képén Krisztus és Szűz Mária élettörténetének részletei mellett 57 szent élete bontakozik ki.
A szentek alapvetően a Legenda aureát követve sorakoznak fel a kódexben. Csoportosításukban elsődlegesen a hierarchia, másodlagosan a szentek kalendáriumi elhelyezése és a Mindenszentek litániája érvényesül. [2] A kódex először Isten fia, Jézus Krisztus történetét adja elő, majd anyja, Mária élete kerül bemutatásra. Öket a tanítványok, az apostolok, majd a krisztusi tan megörökítői, az evangelisták legendái követik. Az egyház földi tanúságtevői csoportokba rendezettek. A diakónus-, katona- és püspök-vértanúk sora Istvánnal kezdődik, utána Lőrinc, Fábián, Sebestyén, Vince, Balázs, György, János és Pál, Vitus és Modestus, Kristóf, Kozma és Damján, Kelemen, Péter mártír, Sixtus, Julianus és Donatus, Szaniszló, Demeter, Gellért, végül Becket Tamás következnek. A hitvallók első csoportját pápák, egyházatyák és püspökök, Szilveszter, Nagy Szent Gergely pápák, Ambrus, Ágoston, Jeromos egyházatyák, valamint Márton és Miklós alkotják. Második csoportjukat a magyar szent királyok, Imre herceg és László képezik. Harmadik csoportjuk a szerzetesrendek szentjeiből, Benedekből, Remete Szent Antalból, Bernátból, Domonkosból, Toulouse-i Szent Lajosból áll. Ötödik csoportjukban, melybe Bereck, Remigius, Hilarius, Egyed és Pál, Elek és Eustachius tartozik, püspökök, remeték és különféle követelményeknek megfelelő szenttípusok keverednek. A szentek táborát a szent asszonyok és szűzek közé tartozó Mária Magdolna után Alexandriai Szent Katalin zárja le.
A kézirat képeinek fő forrását Jacobus de Voragine Legenda aureája és annak feltételezhető magyar kiegészítése nyújtotta. Szent Ferenc és László történetének megfestéséhez a hagiografikus legendák és egyéb források szolgáltattak pontosan nem követett forrást. Krisztus és Mária élettörténeténete az evangéliumok felhasználásával készült. A kódex ma nem teljes. Elején és végén csonka, és közbeeső lapok is hiányoznak belőle. A kézirat szerkesztésmódjának figyelembevételével a magyar szentek körében szerepelnie kellett Szent Istvánnak és a kötet végéről leszakadhatott néhány női szent, esetleg Árpád-házi Szent Erzsébet és Antiochiai Margit legendája.
A megfestett legendák különböző terjedelműek. A legbővebb 72 képből állhatott, a rövidek 4-6 kép között mozognak. A ciklusok hossza vélhetően egyfajta rangsorolást jelez. Ugyanakkor nehéz magyarázatot találnunk arra, hogy miért múlta felül feltehetően 72 jelenetes képsorával id. Szent Jakab legendája Krisztusét. A képek számát nem kis mértékben befolyásolhatta a legenda szövege és a már létező képsorok köre, terjedelme is.
A kézirat szerkesztése sajátos; festett és üresen hagyott oldalpárok váltakoznak benne. Egy-egy oldalra 4-4 képecske került. A képek témáit a felső és alsó lapszélen rubrikák (vagy titulusok) értelmezik. Ezek rendszerint számozottak, az elejük primával, a végük ultimával jelzett. A rubrikák szövegei nem a Legenda aureából származnak és olykor az ábrázolásokkal sem egyeznek meg. [3] Funkciójuk bizonytalan, s kérdéses, hogy a festő számára kívánták-e jelezni a programot, vagy a könyv használóját vitték előbbre a képek megértésében.
A képmezőnek előbb bemutatott elrendezése a hozzá tartozó rubrikával együtt ritka, noha már egy 12. század végi, Williram von Ebersberg Vitae sanctorum-kötetben is felbukkan. [4] A lambachi munkát tollrajzos iniciáléin kívül két egész oldalas, négy kis mezőre tagolt tollrajzos kép illusztrálja. [5] Feltehetően több, a példaként felhozott kódexhez hasonlóan illusztrált legendárium előzte meg a Magyar Anjou Legendáriumot. A Legendárium jelzett és feltételezett előzményei ismeretében is újító, mert programadója nem érte be néhány egész oldalas képpel, és a kevesebb technikai problémát felvető színezett tollrajz helyett a temperás-aranyozott fedőfestékes megoldást választotta. Ezzel nem lehetett volna a pergamen mindkét oldalát képpel díszíteni, ezért maradt üresen minden bifolió egyik oldala. A választott megoldás a képeskönyv-jelleg hátrányára vált, ugyanis az üres oldalpárok megtörik a képsorok lendületét, ritmusát.
A kódex készítési helye, a benne dolgozó kezek száma vitatott. A képek alapvetően bolognai jellegűek, de sienai, bizánci és egyéb, jórészt Bologna által közvetített elemek is felismerhetők bennük. A keletkezési hellyel kapcsolatos probléma abból adódik, hogy a kézirat készülése idején, az 1330-as évek derekán az 1328 óta viszonylag egységes stílusban dolgozó, illetve egyéníthető vezető mesterek - Maestro del 1328, Niccolo di Giacomo (Pseudo-Niccolo) és az úgynevezett Illustratore - körül csoportosuló bolognai műhelyek felbomlóban vannak. E mesterek fogalmazták meg a későbbiekben is irányadó, főleg jogi kódexekhez és bibliai kéziratokhoz tartozó témákat, alakították ki ezek hosszú időn át kedvelt kompozícióit (Teremtés, Ősszülők története, Jézus születése, zsinatábrázolások stb). Nekik köszönhetők a zömök, olykor kuporgó, élénken gesztikuláló emberalakok, akiknek két fő típusa karakterisztikus: a zilált, fehér hajú és szakállú aggastyánoké és a telt arcú, szakálltalan ifjaké. Jellemző a középkorú, széles, lapos arcú, barna hajú-szakállú középkorúnak ábrázolt Krisztus, a pufók csecsemők gyakorisága és a kortalan, sematikus arcvonású nők jelenléte is. A szereplők karakterisztikus viseleteit is megfogalmazzák, így a harcosok antikos páncéljait, a tudósok fejfedőjét, a nők (beleértve Szűz Máriát is) korhűhöz közeli, világias öltözetét. Ők alkották meg a jellegzetes környezeti elemeket: az antikizáló épületelemeket, a bizarr sziklacsúcsokat és az apró virágokkal teli fákat. A részletgazdag környezeti elemeken kívül a mustrák bősége is fokozta képeik pompáját. Végül ez a mesterkör hozta létre a karakterisztikus színskálát. Nekik köszönhető az élénk kékeken, a szürkéskéken, a mályvaszínen és olívzöldön alapuló színskála, melyet kevés vörösön, sárgán, barnán és fehéren kívül a hangsúlyos fekete körvonal jellemez. Ugyanekkor más tradíciókat hozó mesterek is dolgoznak a műhelyekben. Mindennek következtében a karakterisztikus bolognai stílus gazdagodik is. Viszont megrendelések hiányában egy másik folyamat is kimutatható: a bolognai mesterek az őket az 1330-as évekig foglalkoztató jogi egyetem hanyatlása miatt elvándorolnak, s időleges feltűnésükkor a helyi műhelyeknek új impulzusokat adhatnak, miközben saját stílusuk is gazdagodhat lokális elemekkel. Ez a tendencia érvényesült például a Magyarországgal szomszédos Ausztriában és Csehországban. [6] Nem kizárt, hogy Magyarországon is megtelepedtek időlegesen bolognai iskolázottságú mesterek, akik a helyi könyvfestészet stílusára hatottak, ez azonban a 14. század első felében jelenleg nem bizonyítható. Hazai vonatkozású emlékanyagunk ismeretében sem a Legendárium, sem a vele közel egykorú, főleg figuratípusok és környezeti elemek hasonlósága alapján rokon, Nekcsei Demeter tárnokmester címerével díszített Biblia [7] nem lehet magyarországi, ezen belül esztergomi munka, ahogyan a képmezők négyes tagolása és az ikonográfia szempontjából a Legendáriumot követő két Vásári-kódex sem az. [8] A Legendárium és a Biblia stílusa közötti kapcsolat, valamint a Legendárium és Vásári Miklós 1343-ban készített padovai kódexeinek kompozicionális és ikonográfiai összefüggései kizárólag arról győzhetnek meg bennünket, hogy a bolognai tanultságú és ott tevékenykedő főpapok ízlése tükröződik a 14. század második negyedéből fennmaradt magyarországi vonatkozású könyvfestészeti emlékeken.
A Legendárium képein legalább 6 kéz dolgozott. Szétválasztásuk csak megközelítően lehet pontos. Közülük a Krisztus csodáit és passióját (1-2. füzet) festő I. kéz a legkönnyebben izolálható. Kompozíciói, emberalakjai és térkitöltő elemei, valamint színvilága egyértelműen Bolognához fűzik. Sok kis emberalak népesíti be képecskéit. Kevés és sematikus arctípussal dolgozik. Képeit a méltóságteljes, nyugodt testtartás és a vele ellentétes dinamikus mozgás feszültsége határozza meg. A tömbszerűen zárt alakokat a mustra és néha a redőszélek finom hullámzása oldja fel. A hátteret az arany felület uralja. Egyhangúságát olykor lebegő textil vagy egy-egy fa, illetve karcsú oszlopokból formált pseudo-architektúra vagy kisépítészeti elem oldja (31-43. kép).
A II. miniátor (3-5. quaterniók) Mária halálától Szent János evangelista históriájának a közepéig jutott el. Monumentális figuráival a rendelkezésére álló képmezőknek csaknem egészét kitöltve palástolni tudta térábrázolásban mutatkozó hiányosságait. Kedvelte a lendületes mozgást, és fémesen kemény színekkel dolgozott, ügyelt a részletek gondos kimunkálására. Stílusa az első mesterhez viszonyítva Bolognától eltávolodó, s e központ mellett más közép-itáliai centrumok stílusa is érvényesül munkásságában. A III. festő (6-7. ív) Szent János életét befejezte és hozzá köthető id. Jakab apostol élettörténetének jó része. Ez a mester ismerte és alkalmazta az első két illuminátor kompozícióit, és egyes képi elemeit is átvette, s úgy tűnik, hogy ő közvetített bizonyos elemeket a további mestereknek. A IV. festő (8-11. füzet) fejezte be a Jakab-legendát, és keze nyoma Szent Lőrinc vértanú legendáján tűnik fel utoljára. Egyszerű, kevés alakos kompozíciókat készít. Statikus figurái monumentálisak. Mellettük kevés térbeli elemnek marad hely. A borostás szakállal keretezett arcú emberalakok határozottan bolognaiasak. Az V. kéznek (12-14. füzet) a Szent Fábiántól Donatusig terjedő legendáriumrész jutott. Egyes képeinek terét egy-egy monumentális szereplő tölti ki. A térérzetet pseudo-architektúra vagy egy-egy kulisszaszerűen alkalmazott sziklacsúcs, esetleg fa kelti. Az egyszerű kompozíciók változatosságát a mester gesztusok segítségével éri el. Kedveli a barnás tónusokat, és az árnyalásban feketetintás satírozás segíti. A kódexnek ez az illuminátora a legeredetibb. A legtöbb munka a VI. kéznek jutott (15-22. quaternio). Ez a kéz Szent Szaniszlóétól Katalin legendájáig jutott el. Tehát az ő munkája a Szent Ferenc legenda is (56-58. kép). Sok vonatkozásban kötődik az előző mesterhez, de nem bizonyult minden esetben sikeresnek az előképek átvételénél. Határozottan elkülöníti tőle a felületek lágy modellálása.
A Legendárium kifestését gondos előkészítő munka előzte meg. Kezdésképpen meghatározták az egyes ciklusok terjedelmét, amit jobbára a legendaszöveg terjedelme determinált. Ezt követően kiválasztották a megfestendő témákat, amelyekhez minden bizonnyal már rendelkezésre álló képsorokból válogattak előképet. A fontosabb témák ismétlődése lehetővé tette, hogy az egyes képsorok párhuzamos jelenetei többé-kevésbé hasonló kompozíciók felhasználása útján jöjjenek létre.
A kódex képsorainak ikonográfiai vizsgálata a középkorkutatás hálás területe. Érthető tehát, hogy számos munka foglalkozik vele. [9] Ezért megengedhető, hogy az alábbiakban a kiállítás szempontjából fontos és a magyarországi ikonográfia sajátosságait felvillantó ciklusokkal foglalkozzunk, s végül röviden összegezzük a kézirat ikonográfiai sajátosságait.
A kódex bevezető, 2 quaternióra tervezett Krisztus élete képsora csonka. Az elejéről 1-2 oldal levált. A képsor jelenleg a Krisztus és a szamáriai asszony találkozása ábrázolásával indul (31. kép, 1-2.). Ezt a földi életút és a csodák ábrázolása követi: a kafarnaumi ifjú meggyógyítása (31. kép, 3-4.), a bűnös asszony megkeni Krisztus lábát, és ő megbocsátja bűneit (32. kép, 1.), Krisztus a Betszaida-tónál meggyógyítja a 38 éve beteg embert (32. kép, 2.), Krisztus ötezer embert jóllakat (32. kép, 3.), Krisztus felmenti bűnéből a házasságtörő asszonyt (32. kép, 4.), Krisztus vízen jár (33. kép, 1.), Krisztus meggyógyítja a vakon született embert (33. kép,2.), Krisztus színeváltozása (33. kép, 4.), a vízkóros meggyógyítása (34. kép, 3.). A csodákkal megszakított szenvedéstörténet ritka terjedelmű elbeszélése a Bevonulás Jeruzsálembe-témával indul (34. kép, 4.). Ezt a képet az alábbiak követik: Krisztus kiűzi a kufárokat a templomból (35. kép, 1.), Krisztus Lázár házában vacsorázik és Márta felkeni (35. kép, 2.), Júdás átveszi a főpapoktól a harminc ezüstöt (35. kép, 3.), Krisztus megmossa a tanítványok lábát (35. kép, 4.), Utolsó vacsora két képecskén (36. kép, 1-2.), Krisztus az Olajfák hegyén (36. kép, 3.), Júdás csókja (36. kép, 4.), Krisztus Pilátus előtt (37. kép, 1.), Péter tagadása (37. kép, 2.), Krisztus Kaifás előtt (37. kép, 3.), Péter harmadszor is megtagadja Krisztust (37. kép, 4.), Júdás pénzét nem veszik vissza a papok, ezért felakasztja magát (38. kép, 1.), Pilátus kézmosása (38. kép, 2.), Krisztus megostorozása (38. kép, 3.), Krisztust kigúnyolják és bekötik a szemét (38. kép, 4.), Pilátus a nép előtt megvallja, hogy nem találja Krisztust vétkesnek (39. kép, 1.), keresztvitel (39. kép, 2.), két latort is a Golgota hegyére vezetnek (39. kép, 3.) Cirenei Simon átveszi Krisztus keresztjét, és megjelenik Mária Magdolna a nővérével (39. kép, 4.), a katonák sorsot vetnek Krisztus ruhájára (40. kép, 1.), Krisztus levétele a keresztről (40. kép, 2.), Krisztus testét gyolcsba takarják (40. kép, 3.), Krisztus sírbatétele (40. kép, 4.), a sátán a pokolban, Krisztus a pokol tornácán (41. kép, 1-2.), [10] Krisztus feltámadása (41. kép, 3.), a szent asszonyok a feltámadt Krisztus sírjánál (41. kép, 4.), Krisztus megjelenik Mária Magdolna előtt (42. kép, 1.), Krisztus másodszor jelenik meg a tanítványoknak (42. kép, 2.), Hitetlen Tamás (42. kép, 3.), a csodálatos halfogás (42. kép, 4.), Krisztus mennybemenetele (43. kép, 1.), a Szentlélek eljövetele (43. kép, 2.).
A ciklusban számos olyan történetnek is jutott hely, amely ritkán szerepel vagy már régies. Ezek közé tartozik a királyi ember fiának meggyógyítása (31. kép, 4.), Krisztus megmossa az apostolok lábát (35. kép, 4.), Péter megtagadja Krisztust (37. kép, 2.). Közvetett, Bizánc felőli átvétel az ördögök ijedelme, amikor Krisztus megjelenik a pokolban, és a Krisztus a pokol tornácán-jelenet (41. kép, 1-2.).
A képek témájának fő forrása Szent János evangéliumának 1-8. fejezete volt. Emellett más evangéliumokat és újszövetségi könyveket és ritkábban, például a Krisztus a pokol tornácán - jelenetnél, egyéb forrásokat is használt a tervező. [11] Feltehető, hogy az első két lapot a programadó a Lukács evangélium szerint Jézus születésének és gyermekségének, esetleg megkeresztelésének szentelte. [12] Külön figyelmet érdemel a ciklus két utolsó képe. Az első a Maiestas Domini régies, felhőkben, evangélistaszimbólumok között trónoló Urát ötvözte a Fájdalmas Szentháromságnak a 14. század második negyedében korszerű képtípusával (43. kép, 3.). A második a Vir dolorum (43. kép, 4.). A passió jegyeivel és eszközeivel ábrázolt Krisztus ugyancsak korainak számít a Legendárium készítése idején. A két téma jelenléte feltehetően a Mindenszentek litániájának Krisztust hívó akklamációja utáni résszel, a Szentlélek és a Szentháromság segítségül hívásával magyarázható. [13] A két utóbbi kompozíció a Legendárium programadóinak az újítások iránti fogékonyságát is bizonyítja. Ugyanis a 14. század első felében újszerű a történeti ciklus megszakítása valamely, nem az élettörténethez, hanem inkább a misekönyv „de tempore” részéhez tartozó, dogmatikus tartalmú, kultuszkép jellegű kompozícióval. A képsornak azonban van egy szembetűnő hiánya. Mégpedig a Krisztust a kereszten ábrázoló kompozíció elhagyása. A két zárókép a keresztrefeszítés körébe tartozó ábrázolás. Talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy a krisztológia-ciklust és egyben az egész kódexet Krisztust a kereszten, Szűz Mária és Evangelista Szent János között ábrázoló, a megváltásra utaló, vagy pedig dedikációs kép vezette be, amely egész oldalas lehetett.
A Legendáriumhoz hasonló kódexek hiányában eldönthetetlen, hogy a nyitókép esetében egyéni jellegű, vagy tipikus ábrázolással számolhatunk-e. A kódex lapjaira jellemző oldaltagolási rendszer mellett nehéz elképzelni egy egész oldalas képet. Azonban a nyitókép a kódextípusok többségében méret, komponálási mód és nem ritkán kvalitás tekintetében is eltér a kódex egészétől. A könyvfestészetben a keresztrefeszített Krisztus leggyakrabban a missalék kánonképén jelenik meg. Ennek ellenére nem elképzelhetetlen, hogy a Legendáriumban a szentek áldozatvállalása Krisztuséval került párhuzamba. E mellett szólhat az, hogy ez a kódex felépítésének köszönhetően egy misekönyv "melléklet" is lehetett. Másik lehetőségként egy dedikációs-kép is számításba jöhet. Témájának meghatározása a készíttető vagy megajándékozott szerepeltetésén túl már a képzelet világába vezethet. [14]
Újabb lapok előkerülésének köszönhetően került az érdeklődés középpontjába Assisi Szent Ferenc legendája, melynek három lapja publikált és a negyedik közreadása is várható (a ciklus első lapja hiányzik, egy-egy az Ermitázsban és a Vatikáni könyvtárban, egy a Metropolitan Múzeumban, a publikálásra váró a Louvre-ban található). A három lap 12 jelenete a következő. Az elsőn az apja által - a koldusélettől való eltérítés szándékával - lemeztelenített és oszlophoz kötözött Szent Ferencet anyja kioldja kötelékeiből (56. kép, 1.). A téma forrása a Legenda aurea mellett a Szent élettörténetének Celanói Tamás által írott első legendája, valamint A három társ legendája és Bonaventura nagyobb legendája. [15] A második képecskén az apa Guido püspök elé vezeti ruhátlan fiát, akit a püspök oltalmába fogad, mire az ifjú szakít a világgal (56. kép, 2.). A téma az előbb említett forrásokon túl Bonaventura kisebb legendájára is támaszkodott. [16] A harmadik képen a ruhátlan Szentet támadói a hóba vetik (56. kép, 3.). A téma irodalmi hátterét az első kép forrásai szolgáltatták. [17] A negyedik képen Ferenc Gubbio közelében a leprások lábát mossa, ahogyan ezt Celanói Tamás első és Bonaventura nagyobb legendája előadja (56. kép, 4.). [18] A második lap képein a következő jelenetek láthatók. Az első képecskén Ferenc mezítelen testét ostorozza, majd a hóban fekszik (57. kép,1.). Az eseményről Celanói Tamás második, Bonaventura nagyobb legendája, illetve Jacobus de Voragine ad számot. [19] A második kép a Szent megkísértéseinek egyikét adja elő, mégpedig azt, amikor Leó bíboros házában ördögök támadják meg (57. kép,2.). A témával Celanói Tamás második, Bonaventura nagyobb legendája és a Legenda aurea is foglalkozik. [20] A harmadik kép témája a stigmatizáció (57. kép,3.). Erről az eseményről a Szent valamennyi legendája beszámol. [21] A negyedik képen a Szent feltámasztja az ártatlanul torkon szúrt ifjút, Celanói Tamás Harmadik legendája és Jacobus de Voragine szerint (57. kép, 4.). Az utolsó lapot a Szent Ferenc prédikációja a madaraknak című téma vezeti be (58. kép, 1.). A témával a Legenda aurea foglalkozik részletesen. A második képen Ferenc a halálos ágyán fekszik rendtársai körében (58. kép, 2.). A Szent halálával Celanói Tamás első és második életrajza foglalkozik részletesebben, de szinte valamennyi életrajza érinti a témát. [22] A harmadik kép a Szent halála utáni csodák egyikével, a gyónás nélkül meghalt Monte Merano-i asszony gyónást lehetővé tevő időleges feltámasztásával foglalkozik (58. kép, 3.). A téma a Legenda aureából ered. Az utolsó képen a Szent az adósok börtönébe került Arezzói Albertet, vagy esetleg az eretnekként bebörtönzött Alifiai Pétert szabadítja ki fogságából (58. kép, 4.). [23] A Szent Ferenc-legendának szentelt ciklus témaválasztás és szemlélet szempontjából igazodik a Legendárium gyakorlatához. A Szent elhivatását, megpróbáltatásokkal teli aszkézisét, a halála előtti és utáni csodákat, valamint halálát-temetését dolgozza fel. A ciklus jelentősége a Magyar Anjou Legendáriumon és a középkori festészeten belül abban áll, hogy a megszokott témákon kívül szokatlanabbakkal is foglalkozik, nemegyszer valamely téma unikális megfogalmazását nyújtva. Különös jelentőségű ebből a szempontból az apa által az oszlophoz kötött Ferenc kioldozása anyja által,a rablók által a hóba vetett Szent képe, az önmagát a hóba vető és ostorozó Szent ábrázolása. [24]
A Legendárium magyarországi szempontból legérdekesebb része a Jacobus de Voragine Legenda aureájának törzsanyagához nem tartozó függelék, mely Szent Imrével, Lászlóval, Szaniszlóval, Gellérttel és Toulouse-i Szent Lajossal foglalkozik. Ők a magyar egyház, az Árpád-ház és az Anjouk szentjei. Nem lehetetlen, hogy e szentek közül azoknak a hagiografikus ábrázolásai, akiknek holtteste az országban nyugodott - Istváné és Imréé a fehérvári bazilikában, Lászlóé Váradon, Gellérté pedig Csanádon - a 14. század első felében alakultak ki. A mintaadó ciklust talán éppen a nyughely közelében megfogalmazott képsor szolgáltathatta. Ezek a templomok azonban elpusztultak, lehetséges falképeikről nincs tudomásunk. Így legkorábbi képsoraikat jelenleg a Magyar Anjou Legendárium nyújtja. Ezeken a falképek szélesebb közönségnek szánt képsora mellett döntő szerep jutott a minden bizonnyal a királyi udvarhoz közel álló, itáliai műveltséggel rendelkező, programadóként számításba vehető papok szellemiségének is. Milyen programadás olvasható ki a képsorokból?
Szent Gellért tisztelete a magyar egyházban az 1083-as kanonizációt követően folyamatos volt, reneszánsza az Anjouk magyarországi uralkodása idejére esik. A Legendárium két lapnyi képsora a csanádi püspök magyarországi pályájának főbb mozzanatait jeleníti meg, majd a mártíromság és az eltemetés körülményeivel foglalkozik (46-47. kép). A képsor nem sémát követ, hanem tudatos témaválasztásról-szerkesztésről tanúskodó kerek történetet ad elő. Jellemző, hogy a velencei származás ténye, a Szent Imre herceg nevelésére történő utalás, a pesti egyházban való első eltemetés és a csodák elsikkadnak benne. A hangsúly inkább a Szentnek a magyar egyházban, a csanádi egyházmegye történetében fontos cselekedeteire, olvasó-író tevékenységére, vértanúságára és helyi kultuszára esik. A programadó a legendát szinte szűkszavú, ám hitelességre törekvő krónikává zsugorította. A képsor a Szent kis legendájának kivonatolt változata, mégis a teljes képsor a nagy legendából kereshető vissza. [25] A képsor jelentőségét az elmondottakon túl az a tény is növeli, hogy a csanádi püspök életének ez az egyetlen ciklikus megjelenítése. [26]
Szent Imre történetének két oldalt biztosított a programadó (48-49. kép). A herceg földi életéből azok az események kerültek a kódex lapjaira, amelyek az egyház szolgálatára vonatkozhattak. Így a szüzességi fogadalom, az ájtatosság, tehát a Szentnek azok a vonásai domborodnak ki, amelyek kijelölték helyét a három szent király csoportján belül: ő az imádkozó, életét az Úrnak felajánló ifjú. Szent Imre élettörténetével a temetkezési hely közelében falképsor is foglalkozhatott. Ez azonban kevéssé befolyásolhatta a Legendárium ábrázolását. Az utóbbi felfogásmódja ugyanis nem monumentális emlékekhez, hanem táblaképekhez hasonló. Egyfelől a hozzá korban is közeli mensolai Szent Márton templom főoltárának predellaképével rokon szemléletű. [27] Úgy tűnik, hogy Imre herceg felvázolt legendája inkább kódexek és táblaképek témája volt, nem pedig falképeké. Emellett azonban nem kizárt, hogy a Legendáriumban három képecskén tárgyalt bűnös Konrád története (miszerint a Szent István sírja előtt imádkozó zarándokot István álmában Imréhez küldi, mert ott nyerhet bűnbocsánatot), az apa fia kultuszát előmozdító gesztusa az esetleg létező székesfehérvári falképen is megjelenhetett (49. kép, 3.). Összességében ez a képsor a hagiografikus legendára támaszkodik. [28]
Szent László legendájának 6 lapot tartott fenn a kézirat összeállítója (50-55. kép). Az ország oltalmazójaként tisztelt lovagkirály ifjonti, hercegi életszakaszának a 14-15. századi falképeken elmesélt történetéről, a kerlési csata megjelenítéséről nyilván a téma népszerűsége miatt az egyházi programadó sem mondhatott le. A profán történetet azonban átértelmezte, s szokatlanul zárta le az elbeszélést: a megmentett leányban az őt meggyógyító Szűz Máriát ismeri fel a király, s áldozatvállalása jutalmául imádság közben az elevatio kiváltságában részesül (53. kép, 3-4.). A kerlési csata epizódjellegű a képsorban. A László élettörténetének fenntartott 20 képből mindössze 5 foglalkozik a népszerű történettel. A többi kép - kivéve a királyi méltóságtól való vonakodásként értékelt, a valóságban az elűzött Salamon király legitimitása miatt nehezen keresztülvihetőnek tartott megkoronázás-jelenetet - az egyház irányában tanúsított bőkezűségét, alázatosságát, vallásosságát, szentségét hivatott kifejteni.
Szent István legendája feltehetően Imréé előtt helyezkedett el a Legendáriumban. A néhány lapot elfoglaló képsorról Vásári Miklós Decretalisának - egy hosszabb ciklusból kivonatolt - nyitóképe adhat fogalmat. [29] A Legendáriumban megfestettekhez hasonlóan szerkesztett - négy képecskére osztott - felület Géza álmát, Vajk megkeresztelését (vagy István király bérmálását), a pápai koronaküldést és a pogány magyaroknak a király szándékának megfelelő megkeresztelését ábrázolja. A Legendárium képsora nyilván terjedelmesebb volt a Decretalisénál, de mindkettő a népét a pogányságból a kereszténység útjára vezető uralkodó alakját állította előtérbe. [30] István király és fia képzőművészeti kultuszát a szoros családi kapcsolaton kívül a közös nyughely is indokolta. Többek között ezért sem hiányozhatott a Legendáriumból, és ezért rekonstruálható több-kevesebb valószínűséggel az elveszett ciklus. A hiányzó képsorhoz visszavezethet a mateóci templom főoltárának a két szent élettörténetével foglalkozó négy jelenete. Ezek a 15. század derekán készült, szemléletükben és témaválasztásukban konzervatív, a karitatív cselekedetben és az imában megnyilvánuló vallásossággal és a szentet megillető, a halál pillanatát a mennybevitellel összekapcsoló kompozíciók talán egy régebbi kézirat illusztrációihoz nyúlnak vissza. [31]
A kódex ikonográfiai szempontból legkarakterisztikusabb és hazai programadóról árulkodó szentjei kétségkívül az Árpád-házi szent királyok és Szent Gellért. Az Anjoukat érdeklő további szereplők, például Szent Szaniszló ciklusa (44-45. kép), akinek tiszteletét Károly Róbert felesége, idősebb Erzsébet királyné szülőföldjéről hozta, vagy Toulouse-i Szent Lajosnak (59. kép), a nápolyi Anjouk frissen kanonizált szentjének, Nagy Lajos mennyei pártfogójának élettörténete nélkülözi a speciális ikonográfiai vonásokat. A szentek ábrázolásaiból a magyar, Árpád-házi jellegen kívül semmiféle orientáció, valamilyen irányú elfogultság sem emelhető ki.
A kódexben ennek ellenére feltűnnek az általánostól eltérő ikonográfiai vonások, és a kódex sajátos szemlélete is tagadhatatlan. A kódex becsét tehát a magyar vonatkozású képsorokon kívül elsősorban a terjedelmes krisztológiai sorozat és a szokatlan témákat megjelenítő szentek legendái, köztük Ferencé biztosítja.
A kódex leggyakoribb témái - a születés, a megtérés, az egyháznak és a hitnek szentelt élet, a passió és mártíromság, végül a csodák - alkalmat adtak a festőknek egyes kompozíciók, motívumok többszöri felhasználására. Mellettük a kódex néhány speciális, korszerű témát is tartalmaz. Ezek közé tartozik a már említett Fájdalmas Szentháromság és a Vir dolorum. Az utóbbi témát Szent Domonkos legendájának egyik jelenetében is hasznosította a festő. A Szentnek a Legenda aureában elbeszélt legendája szerint az Igazság és Béke kapuján hiába kopogtató bolognai diákot a magát Irgalmasságnak nevező asszony utasította Krisztushoz, akit leginkább a dominikánusok helyi kolostorában találhat meg. A képen az asszony magasba lendített karja a Vir dolorumra (vagy ebben az összefüggésben inkább Imago Pietatisra) mint az asszony attribútumára irányul. Úgy tűnik, hogy a kódex festői határozott érdeklődést mutattak a kultuszképek iránt. A passió-ciklus említett képein kívül a Pietàhoz hasonló kompozíció került a Levétel a keresztről-jelenetet ábrázoló kép aljára. Kultuszkép jellegű kompozíció szakítja meg Szent Sebestyén (a Szent mártíromsága), Szent György (harc a sárkánnyal), Szent Kristóf (a Szent átviszi az egyre nehezedő gyermeket a folyón), Szent Márton (Szent Márton megosztja köpenyét a koldussal) és végül Szent Ferenc (Szent Ferenc stigmatizációja, 57. kép, 3.; prédikációja a madaraknak, 58. kép, 1.) képsorait. További sajátosságként a programadó szívesen vont be valamely szent történetébe más legendabeli szereplőt. Így vonta be Szent Gellért legendájába egy alkalommal István királyt (46. kép, 1.). Szent Imre legendájának pedig két ízben is részese István király (48. kép, 1. és 49. kép, 3.).
Végül Szent Domonkos legendájába Ferenc alakját is beiktatta a festő, amikor a Szűz Jézus elé vezeti és bemutatja neki a két rendalapítót. A Krisztus Passiója tárgyalásakor korszerűnek ítélt témák mellett a Mária élete-ciklus is tartalmaz egy hasonló kompozíciót. Mária utolsó imájának legendáriumbeli ábrázolását kell említenünk, mely az igényes, ágostonos körben megfogalmazott téma korai magyarországi recepciójának emléke. [32]
A Legendárium eredeti funkciója vitatott, és kérdéses az első tulajdonos személye is. A szentkatalógus alapján a szakirodalom egységes abban, hogy a kódex a magyarországi Anjouk számára készült. A kódex képeskönyv jellege azt sugallta, hogy egy gyermek, talán a Magyarországról 1333-ban Nápolyba került András herceg (1327-1345) számára készült, esetleg már új hazájában, de még részben magyar környezete kezdeményezésére és tervei, művészeti orientációja alapján. [33] Ehhez a gondolatmenethez az a további feltételezés kapcsolódik, hogy a kézirat a herceg halála után a hagyatékkal együtt visszakerült Magyarországra, ahonnan Nagy Lajos király leánya s helytartója, Hedvig vitte magával Krakkóba. Tőle a kézirat a királyi kincstárba kerülhetett. A kódex vándorlásának ezt az útvonalát a Morgan-foliók egyikének 1630-as bejegyzése látszott igazolni, miszerint a kódexet Giovanni Battista Saluzzo a lengyel királyi családtól kapta, érdekükben kifejtett diplomáciai tevékenységéért. A bejegyzéssel egy időben a könyv egy részét rokonának, Angelo Saluzzónak ajándékozta. Az ajándékozás Rómában történt. A Giovanni Battista tulajdonában maradt törzsanyag került idővel a Vatikánba, a rokonnak ajándékozottak zöme pedig római gyűjtők láncolata után került a Morgan Libraryba. [34]
Újabban felmerült, hogy a kódex nem világi személy, hanem egy klerikus, esetleg Károly Róbert természetes fia, Kálmán herceg (1317-1375) használatára készült, s azt 1338-ban, a győri püspöki székbe történő beiktatásakor kapta. [35]
Wehli Tünde
[1] Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Vat. lat. 8541, ff. 106, 29,3 x 21,5 cm.; Szentpétervár, Ermitázs, 16930-16934, ff. 5, 21,5 x 16,8, 21,9 x 16,5, 21,6 x 16,5, 21,8 x 16,2, 21,5 x 16,5 cm.; New York, Pierpont Morgan Library, M. 360 és 360 c-d, a pergamenlevelekkel együtt: ff. 26, 21 x 15,2 cm., a körbevágott képek: 10,2 x 16,5 cm.; Berkeley, Bancroft Library, University of California, 2MSA2M21300-37, f. 1.; Washington, Metropolitan Museum of Art, 1994.516, f. 1. 28,1 x 36 cm; Párizs, Louvre RF 29940. f. 1. Az utóbbi pontos méretét nem ismerjük. A vatikáni, az Ermitázs-beli és a Morgan Libraryben őrzött anyag facsimile kiadása: Magyar Anjou Legendárium. Szerk. Levárdy F. Bp. 1973. 19752. A vatikáni törzsanyag facsimile kiadása: "Ungarisches Legendarium" Vat. lat. 8541, Kommentar v. G. Morello, H. Stamm, G. Betz. Stuttgart 1990. A Berkeley-ben őrzött foliót közli: Bader, J.-Starr, G., A Saint in the Family: a Leaf of the "Hungarian Anjou Legendary" at Berkeley. Hungarian Studies 1986. 3 skk. A magángyűjteményből újabban a Metropolitan gyűjteményébe került lapról ír: Török, Gy., Neue Folii aus dem "Ungarischen Anjou-Legendarium". Zeitschrift für Kunstgeschichte. 61 Bd. 1992. 565 skk. A Louvre-ban őrzött lapot a közeljövőben ismerteti: Török, Gy., Problems of the Hungarian Angevin Legendary. A New Folio in the Louvre. In: Atti del Convegno Internazionale CIHA, „Napoli, il Mediterraneo, l'Europa. Napoli 5-7 marzo 1998." Napoli 2000.; Török Gy., A Magyar Anjou Legendárium kérdése. Új folió a Louvre-ban. Magyar Könyvszemle 116. (2000).
[2] Levárdy i. m. (1. j.) 18 sk.; Szakács B. Zs., A Magyar Anjou Legendárium képi rendszerei. Kandidátusi disszertáció. Kézirat. Bp. 1998. 43 skk.
[3] Szakács i. m. (2. j.) 209 skk.
[4] Tübingen, Universitätsbibliothek, Berliner Hss. lat. quart. 140.
[5] Romanische Kunst in Österreich. Krems an der Donau 1964. Kat. Nr. 31, Abb. 4.
[6] Schmidt, G., Die Malerschule von St. Florian. Graz-Köln 1962. 142 skk.
[7] Washington, The Library of Congress, Ms. Pre-Accession 1.
[8] Vásári Miklós kódexei: Padova, Biblioteca Capitolare, A 24, A 25. A Nekcsei-Biblia esztergomi készítése mellett foglal állást: Harrsen, M., The Nekcsei-Lipócz Bible. A Fourteenth Century Manuscript from Hungary in the Library of Congress. Washington 1949. 6., 30. skk.; Gnudi, C., La Bibbia di Demeter Nekcsei-Lipócz, il „Legendario” angioino e i rapporti fra la miniatura bolognese e l'arte d'Occidente. Actes du XXIIe Congrès International d'Histoire de l'Art. 1969. Vol. I. Bp., 1972. 575 skk.; Levárdy F., A Biblia miniátorai. In: Tanulmányok a Nekcsei-Bibliáról. Bp. 1988. 32. A bolognai készítés mellett érvel: Wehli T., Megjegyzések a Magyar Anjou Legendárium stílusának kérdéséhez. Ars Hungarica XIX. 1991. 141 skk.
[9] Utóbb részletesen foglalkozott a témával: Szakács i. m. (2. j.).
[10] Mindkettő ószövetségi utalásokra támaszkodó téma, a bizánci művészetből vette át a Nyugat, ld. Lexikon der christlichen Ikonographie. Hrsg. Kisrchbaum, E. 2. Bd. Rom-Freiburg-Basel-Wien 1970. 322 skk.
[11] Levárdy i. m. (1. j.) 19.
[12] Levárdy i. m. (1. j.) 19.
[13] Levárdy i. m. (1. j.) 19.
[14] Az általánostól eltérő, keresztrefeszítést vagy dedikációs képet feltételező incipit-oldallal számol: Szakács i. m. (2. j.) 3.
[15] Szakács i. m. (2. j.) 136.
[16] Szakács i. m. (2. j.) 137.
[17] Szakács i. m. (2. j.) 138.
[18] Szakács i. m. (2. j.) 139.
[19] Szakács i. m. (2. j.) 139.
[20] Szakács i. m. (2. j.) 139.
[21] Szakács i. m. (2. j.) 140.
[22] Szakács i. m. (2. j.) 142.
[23] Szakács i. m. (2. j.) 143.
[24] Szakács i. m. (2. j.) 136. skk., 146 skk.
[25] A két legenda újabb kiadása Szabó Flóris fordításában in: Árpád-kori legendák és intelmek. Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta, a szövegeket gondozta Érszegi G., Bp. 1983. 68 skk., 209 skk., valamint 74 skk, 211 skk.
[26] Wehli T., Az 1083-ban kanonizált szentek kultusza középkori művészetünkben. In: Művészettörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Fügedi E., Bp. 1986. 56 skk.
[27] Wehli T., Szent Imre herceg ábrázolása a mensolai Szent Márton templom főoltárán. Ars Hungarica XXII. 1994. 26 skk.
[28] In: Érszegi i. m. (25. j.) Csóka J. Gáspár fordításában: 62 skk., 205 skk.
[29] Padova, Biblioteca Capitolare, A 24, f. 1r.
[30] Wehli i. m. (26. j.) 59.; Wehli T., Szent István kultusza a középkori magyarországi művészetben. In: Doctor et apostol. Szent István-tanulmányok. Szerk. Török J., Studia Theologica Budapestinensia. 10., Bp. 1994. 111 skk.
[31] Török Gy., A Mateóci Mester művészetének problémái. Művészettörténeti Értesítő 1980. Klny. 49 skk.
[32] Török, Gy., Die Ikonographie des letzten Gebetes Mariä. Acta Historiae Artium XIX. 1973.151 skk.
[33] Levárdy i. m. (1. j.) 43.
[34] Levárdy i. m. (1. j.) 43.; Török i. m. (1. j.) 567 skk.
[35] Szakács i. m. (2. j.) 234 skk.
|
Országos Széchényi Könyvtár |