Évfordulók – önarcképek
OSZK Nemzeti Ereklye kiállítótér, 2008. február 1. – március 18.

Hogyan ünnepelte színházát a nemzet, hogyan ünnepelte születésnapjait a Nemzeti Színház? Egy-egy jubileumon milyen gondolatok fogalmazódtak meg vele kapcsolatban múltjáról és jelenéről? Az ünnepi rítus milyen aktusain mely eseményeket emeltek ki történetéből, és az emlékezők-ünneplők hogyan kötötték ünnepüket az elődökhöz és az elődök ünnepeihez? Választ keresve e kérdésekre négy ünnepet, három évfordulót és három önarcképet választottunk.

Az első ünnep

A Zitterbarth Mátyás építőmester tervei alapján épült Pesti Magyar Színház 1840 körül.

Az első ünnep a születés-megnyitás ünnepe. "Nemzeti színházunk megnyílt! Hol kezdjem az ünnepély' leírását, valóban nem tudom! – az örömhevület annyira lázongásba hozá elmémet, hogy csak töredezve 's összefüggés nélkül fogok szólhatni. Hogy legalább két három ezer néző szomorúan távozék a' színház elől, mivel már a' fölemelt belépti ár mellett is annyira dugva volt az, hogy bejutniok teljességgel nem lehete [...]" – tudósított a Rajzolatok 1837. augusztus 22. estéjéről. (Augusztus 22-én napközben vásár volt, este pedig színháznyitó.)

Az egyik „cédula” a Pesti Magyar Színház megnyitására készült színlapok közül.

A nemesi színi mozgalom vezérvármegyéje, Pest vármegye által létrehozott állandó színházat, a Pesti Magyar Színházat, mely létezésének első három évében részvénytársasági formában és tőkével működött, az 1840. évi 44. törvénycikk helyezte országos pártolás alá. A korabeli köztudat és szóhasználat az ország fejlődő gazdasági központjában álló épülethez és az ebben játszó társulathoz a kezdetektől a nemzeti, az országos jelzőt társította. De "nemzeti színházunk" csak 1840-től lett hivatalosan, nevében, szervezetében és működésének támogatásában "Nemzeti Színház".
A megnyitóra Landerer Lajos pesti nyomdája háromféle színlapot is nyomott. Mindhárom díszes, színes – ez akkoriban meglehetősen ritka. Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című előjátékának és Eduard Schenk Belizárjának címét és szereposztását ékes, de finom keretbe foglaló, díszes betűvel szedett nagy színlap mellett kétféle, eltérő mintázatú kisebb "cédula" is kikerült a nyomdaprés alól. E kisebbekkel – melyek "meghívók" és "műsorfüzetek" voltak egyszerre – indult el a színlaposztó házról házra.

Az első jubileum – a második ünnep

A Kerepesi úti épület a Skalnitzky Antal-féle átépítés (1873–1876) után, új homlokzattal. A Múzeum körút elején, az épület melletti saroktelken a Nemzeti Színház bérháza épült föl. Ismeretlen fényképész felvétele.

1887. szeptember 28-án két fontos esemény történt Budapesten: délelőtt I. Ferenc József jelenlétében megnyílt az országgyűlés, este pedig – a király, Tisza Kálmán miniszterelnök és más jeles vendégek jelenlétében – díszelőadáson ünnepelték a Nemzeti Színház (az egykori Pesti Magyar Színház) megnyitásának 50. évfordulóját. A pontos dátumhoz képest – a királyi látogatás miatt – egy bő hónapot késtek. Az este az elődöknek szóló tiszteletadással – a színház előcsarnokában elhelyezett színészszobrok megkoszorúzásával – kezdődött és a Hungária szállóbeli díszvacsorával végződött.

Az 1887. szeptember 28-i díszelőadás műsorfüzete.

A kettő között, a nyilvánosságnak is szóló díszelőadáson az Árpád ébredését, a 1837-es nyitó előadás egyik műsordarabját két alkalmi színjáték, Jókai Mór Olympi versenye és Csiky Gergely A színésznője fogta közre. A megemlékezések szokássá vált, hagyományos aktusai (koszorúzás – díszelőadás – díszvacsora) adtak keretet annak, ahogy az ünneplők az elődökre pillantottak.
Az elődök – az alapító társulat jó néhány tagját az 1887-ben emlékezők még láthatták a színpadon – legendás története ekkor már formálódott. Jókai allegorikus alakjainak, Múltnak és Jelennek vitája a nemzet- és közösségalkotó magyar nyelvű színjátszás és egy heroikusan küzdelmes sorsú, ám végül művészi-szakmai mércét teremtő társulat mítoszát mesélte el:

A Nemzeti Színház díszelőadásának jelmezjegyzéke. Az Olympi verseny egyik tablója az elődöket neves szerepeikben jelenítette meg, a záró képben a színészek saját híres alakításaikat idézték. Így Gyenes László Szigligeti Ede Grittijének jelmezében Egressy Gábort hozta a színre, Náday Ferenc pedig a maga játszotta szerep (Krisztyán Tódor – Jókai: Az arany ember) jelmezét viselte. A színésznő záró tablójában ugyancsak felvonult a társulat: akinek nem volt feladata Csiky játékában, az "estély öltözet"-ben jelent meg.

Az ünnep alkalmával kifejezendő gondolatkörből Jókai vállalta a nemzeti színháztörténet hősi elbeszélését és a nemzet és uralkodója közötti harmónia kifejezését. A záró képben a színház társulatának tagjai a háttérben megjelenő parlament és királyi palota előtt, neves szerepeik jelmezeiben állták körül a király szobrát. Csikynek jutott a Nemzeti Színház múltja, de leginkább jelene előtti főhajtás. "De lásd, a galy, melyet te ültetél / Félszázad multán mily dicsően él: / Rémek daczára rendületlen áll, / S az lett belőle, a mit álmodál." – szólt Vörösmarty megidézett szelleme a Színésznőhöz, mialatt a színpad hátterében feltűnt a Nemzeti Színház homlokzata.

A Nemzeti Színház társulata egy 1890 körül készült papírlegyezőn.

Paulay Ede, a Nemzeti Színház akkori igazgatója volt az, aki fél évszázad munkájáról higgadt szakmai értékelést adott, mert 50 év múltán már adhatott. "[...] az ötödik évtized alatt jutott el a nemzeti színház odáig, hogy művészi előadásait a világ első színpadjainak mértékével bírálják, a mi – ha nem éri is el mindig és mindenben (sokszor nem tőle függő okoknál fogva) – ezt a mértéket, mindenesetre oly tisztelet és elismerés, mely méltóan tetőzi be a lefolyt félszázad történetét, és méltán szolgálhat ösztönül arra, hogy azt kiérdemelni törekedjék. A színházak történetét a színészek csinálják. A milyenek a színészek, olyan a színház. [...] Legyenek rajta, hogy onnan mindig csak művészetet, az élet minden salakjától ment, tiszta művészetet mutassanak, és az ő működésök, a következő nemzedékekre való hatásuk kivívhatja azt, hogy a jövő félszázad története fényesebb legyen, mint a múlté! – Adja isten!" – írta a Magyar Salonban megjelent összefoglalásában.

A második jubileum – a harmadik ünnep

A Nemzeti Színház kivilágított épülete, 1937. augusztus 22-én. A Magyar Film Iroda felvétele.

1937. február 23-ai keltezéssel Németh Antal igazgató Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszterhez írott levelében – a miniszter jóváhagyását kérve – beszámolt a centenáris évad műsortervéről. A kultuszminiszteri jóváhagyás minden bizonnyal megérkezett: az ünnepi ciklus ("a N. Sz. százévi műsorának válogatott darabjait kívánom bemutatni" – írta Németh Antal) megvalósult.

Az 100 éves Nemzeti Színház ünnepi évadának plakátja. Tervező: Jaschik Álmos.

A 100. születésnap igen pompázatosra sikerült. Szervezői kiaknázták mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a hivatalos reprezentáció ceremoniális aktusai, a tudományos kutatás (s azon belül a módszertanát és tudományos apparátusát éppen kialakító színháztörténet-írás), valamint az ismeretterjesztés már bevett eszközei kínáltak.

A Nemzeti Színház 1937. augusztus 22-ei próbatáblája. Vajda M. Pál felvétele.

Az 1937–38-as ünnepi évadból két napot választottak a megemlékezésre. Augusztus 22-ét, a Pesti Magyar Színház megnyitásának napját és október 25-ét. 1790. október 25-én tartotta ugyanis első előadását a Várszínházban az első hivatásos magyar színtársulat. Az ünnepségsorozat súlypontja, a felmutatás és emlékezés legfényesebb pillanatai október 25-ére estek. Az utóbbit feltehetően igen józan megfontolások alapján is választották: augusztusban a közönség többsége még nyaralt, az időt a nagyváros szokásai már végképp másképpen tagolták, mint száz évvel korábban. Az októberi dátum kiszélesítette a nemzeti színházi ünnepet: nemcsak első épületét és társulatát vonta be a hivatkozott elődök körébe, hanem múltját, létezését, hagyományait, igen hangsúlyozottan a magyar nyelvű hivatásos színjátszás történetének egészéhez kapcsolta. Az ünnepségsorozat eseményei is megszaporodtak: koszorúzás, hálaadó istentisztelet, díszebéd, ünnepi ülés a Magyar Tudományos Akadémián, díszelőadás (az utóbbi kettő Horthy Miklós és felesége jelenlétében) és végül a 100 éves Nemzeti Színház emlékkiállítása.

Bajza József sírjának koszorúzására érkeznek a megemlékezők a Kerepesi temetőhöz, 1937. aug. 22-én. A költő és kritikus Bajza 1837–1838 és 1847–1848 között volt a Nemzeti Színház igazgatója. Vajda M. Pál felvétele.

Az akadémiai ülés laudációi finoman elmozdultak a színészelődök – a színház- és közösségteremtő alkotók – ünneplésétől a nemzeti teremtőerő eredménye- és bizonyítékaként megjelenített intézmény ünneplése felé. Az akkori igazgató, Németh Antal feladata lett, hogy ezt összekapcsolja a színházművészettel: "A megmagyarosodott Pest, a nyelvében és lelkében, gondolkodásában és érzéseiben egyformán magyarrá lett főváros kultúréletének irányítói nem elégedtek meg a magyar nyelv elhivatását jelentő művelésével, hanem követték azokat a sorsszerű utasításokat, melyeket a kor követelményei, az emberiség egyetemes színházkultúrájának örök tanulságai adtak neki, hogy valóban színház lehessen. Valóban színház: azaz színház. Thália időn túli életének, a folyamatosságnak, a fejlődésnek szent láncolatában. Valóban nemzeti színház: azaz az örökké haladó, fejlődő nemzet alakuló kultúrájának mindenkori szükségességét megértő, kifejező és ezek értelmében cselekvő intézmény. [...]"

Árpád ébredése. Ághy Erzsi mint Irigység, Tőkés Anna mint Színésznő, Major Tamás mint Megvetés, Makláry Zoltán mint Gúny, Garamszeghy Sándor mint Részvétlenség és Vízváry Mariska mint Rágalom. Vajda M. Pál felvétele.

Maga az 1937. október 25-ei díszelőadás sokkal inkább "csak" reprezentáció volt, mint az 50 év előtti. Nagyrészt az aznap délelőtti akadémiai ülés laudációi foglalták össze mindazt, amit fél századdal előbb még a korszak drámaíróinak tollából könnyedén kikanyarodó alkalmi egyfelvonásosokkal – a színházi ünnepek: színháznyitások, évfordulók, évadnyitók kedvelt műsordarabjaival – fejeztek ki: az ünnepelt és az ünneplők viszonyát. Az ünnepi este így az ünnepség- és emlékezésfolyam egyik eseménye lett. Az Árpád ébredése a Pesti Magyar Színház megnyitását idézte, a másik állami színházat, a Magyar Királyi Operaházat, Ruzitska József Béla futása című operája vonta be az ünnepeltek körébe. A Nemzeti Színház majdnem három évtizedig kizárólag az egyetlen magyar nyelven játszó színház volt a kettős városban, így a dalszínház 1884-es megnyitásáig az operajátszás otthona is.

Béla futása. Sárdy János és Szabó Ilonka mint Lajos és Sarolta, IV Béla király gyermekei, valamint Maleczky Oszkár mint Ferkó csatlós. Vajda M. Pál felvétele.

Az ünnepi megemlékezések politikai és ideológiai aktualitások kinyilvánítására is alkalmas, ám tovatűnő pillanatain túl a 100. évforduló el nem múló tudományos eredményt is hozott. Pukánszkyné Kádár Jolán kétkötetes monográfiája, A Nemzeti Színház százéves története, egy új tudományterület, a színháztörténet akkori, teljes fegyverzetét bemutatta. Ha a két kötetet nem tekinthetnénk a forráskutatás módszertana iskolapéldájának, és nem élveznénk azt sem, hogy a színház történetét a színház és annak jellegzetes kérdései felől nézi, A Nemzeti Színház százéves története akkor is felbecsülhetetlen értékű munka lenne: a második kötetben közölt iratok ma már nem léteznek, megsemmisültek.

A 100 éves Nemzeti Színház emlékkiállítása. A kiállítótér az Iparművészeti Múzeum üvegcsarnokában.

Már lezajlottak a hivatalos megemlékezések, már sorra színre kerültek a Blaha Lujza téri épületben az ünnepi évad produkciói, amikor november 30-án az Iparművészeti Múzeumban megnyílt a 100 éves Nemzeti Színház emlékkiállítása. Tárgyak, festmények, rajzok, fényképek, metszetek, könyvek, ezüstből mívesen formált koszorúk, serlegek nemesfémből, üvegből, porcelánból, szobrok agyagból, márványból, gipszből. Arcok maszkban és maszk nélkül, színészek színpadi gesztusba merevedve vagy csak elegánsan megmutatva civil arcukat a rajzolónak vagy a fényképésznek. Egy intézmény életének dokumentumai: könyvek, színlapok, műsorfüzetek, rajzok, építészeti tervek, az idő egymásutánjában. A kiállítás képei megigézően teremtik újra egy mindent megmutatni, egy mindennek és mindenkinek emléket állítani akaró szándék eredményét. "[...] nem felejtettek ki semmit, – nem egy évet, de talán egy hónapot sem hagytak ki, sőt, mintha túlságosan is vigyáztak volna a fejlődés folyamatosságának feltüntetésére." – figyelt fel a tárgyi bőségre a Pesti Napló tudósítója. Ami ezen a kiállításon látható volt, filológiai precizitással igyekezett megidézni a múltat, és legalább olyan szélesen alapozott, mint maga az ünnepségsorozat: a tárlat 1790-nel nyitott, majd 1837-től a Nemzeti Színházra szűkítve a témát, a történeti áttekintést az 1930-as évekbeli társulattal zárta.

A 100 éves Nemzeti Színház emlékkiállítása. Jókai Mór és Jókainé Laborfalvi Róza emléktárgyai.		A kiállítótér az Iparművészeti Múzeum üvegcsarnokában. A kép előterében Blaha Lujza és Egressy Gábor, szemben Prielle Kornélia és Bajor Gizi szobrai.

Szerdahelyi Kálmán és Ivánfi Jenő mellszobra között látható, balról jobbra: Somló Sándor, Márkus Emília és Faludi Antal portréja.		Portrék és kitüntetések az 1930-as évekből.		Szerdahelyi József és Újházi Ede szobrai között (fentről lefelé és balról jobbra) Meszlényi Adrienne, Vízváry Mariska, Török Irma, a Nemzeti Színház épülete, Maróthy Margit, a Nemzeti Színház épülete és Beöthy László.

Iréne császárné és Spiridion főudvarmester jelmeze Herczeg Ferenc Bizánc című színművében. 1935, tervező: Batthyány Gyula. – Gyémántpatak kisasszony és Hsieh Ping Kuei kosztümje Shih Hsiung Gyémántpatak kisasszony című kínai játékában. 1936, tervező: Jaschik Álmos.

A tárgyak sokat elárulnak egykori tulajdonosaikról, de arról a korról is, amelyben készültek és használták, birtokolták őket. Főképpen a színészt övező kultusz tárgyi emlékei jelennek meg, közülük is azok, amelyek a kiállítás rendezőinek esztétikai szűrőjén átjutottak. A 19. században például, mely a klasszicizmustól örökölte az antikvitás iránti vonzalmat, de legalábbis megőrzött belőle néhány látványos és kifejező szimbólumot, a civil társadalom vagy a szakma közössége leginkább ezüsttel és/vagy koszorúval hódolt a művészet előtt. A "koszorúzások" később megritkultak, de továbbra is a közönség vagy a kollegiális közösség fejezte ki tiszteletét általuk. Ahogy azonban nőtt a színész társadalmi presztízse és "hősből" egyre inkább polgárrá és sztárrá lett, mind gyakoribb lett a hivatalos állami kitüntetés – különösen a Nemzeti Színház (az állami intézmény) tagjait tisztelték meg vele.
"A Nemzeti Színház centenáris ünnepségeinek sorozatában nagyszabású színházművészeti kiállítást tervezett az erre kiküldött bizottság. Ehelyett azonban célszerűbbnek látszott a Nemzeti Színház múltjának ereklyéiből összeállítandó emlékkiállítás rendezése" – olvasható a kiállítás "leíró-lajstromának" bevezetőjében. Az előbbiből egy teremnyi jelmez és színpadi öltözet – a 19. század második felétől egészen a színház friss produkcióinak Jaschik Álmos és Batthyány Gyula tervezte kosztümjeiig –, néhány díszlet- és jelmezterv és A roninok kincse előadás-történetének dokumentumai adtak ízelítőt.

A harmadik jubileum – a negyedik ünnep

Az Adolf Lang tervezte, 1897-ben megnyílt egykori Magyar Színház Azbej Sándor tervei nyomán épült újjá. Az egykori Izabella, a mai Hevesi Sándor téren álló épületben 1966-tól 2000-ig játszott a társulat. Ismeretlen fényképész felvétele.

"A 150 éves évforduló ünnepi társulati ülésén már feltettem a szónoki kérdést: «Szükség van-e Nemzeti Színházra egy olyan társadalomban, ahol minden színház felügyeletét az állam látja el, a szubvenciót az állam biztosítja, tehát tulajdonképpen minden színház Nemzeti Színház?» Miben különbözik, kell-e, hogy különbözzön a Nemzeti Színház a többi színháztól? Van-e speciális nemzeti színházi koncepció? Mit vár a társadalom, a közönség Nemzeti Színházától?" – kérdezte Vámos László, a Nemzeti Színház művészeti vezetője 1987. szeptemberének végén a Magyar Tudományos Akadémián tartott nemzetközi színháztörténeti konferencián elhangzott előadásában. A 150. évforduló megünneplői nem voltak könnyű helyzetben. Az egyre nyugtalanabb társadalom és a színházművészeti és intézményi hangsúlyait éppen az 1980-as évek elejére átrendező színházi világban kellett az elmúlt 150 év eredményeit és szakmai-társadalmi presztízsét a jelenre is érvényesítve igazolniuk. Nem mintha 1937-ben a Nemzeti Színházat ne érte volna kritika, s ne kellett volna szembenéznie – elsősorban a budapesti – színházművészet más teljesítményeivel. Nem mintha az 1987-es évfordulónak különös terheltséget is adó, a színház fel nem épített állandó otthona körüli csaták 1937-ben éppen elcsitulni látszottak volna. Pataki József, a 100. évforduló emlékkiállításának egyik krónikása hangot is adott az első, 1913-ban lebontott épület iránti nosztalgiájának, megemlítve, hogy az új otthon még mindig nem épült fel. Mindezt azonban 1937-ben a nemzeti intézménynek mint a nemzeti szellem alkotásának és fellegvárának gondolata köré szervezett nagyszabású ceremóniák keretei közé zárták. A hétköznapok vitái mögött ekkor komoly társadalmi konszenzus munkálhatott, és a hivatalos megemlékezések használták és erősítették ezt.

1987-ben a vidéki és budapesti színházi műhelyekkel szakmai harcot vívó Nemzeti Színház és egy minden tekintetben (a Nemzeti Színházhoz való viszonya tekintetében is) egyre bizonytalanabb politikai vezetés nem tudott sem tartalomban, sem külsőségekben igazán súlyt adni a 150. évfordulónak. A színház szakmai helyének, feladatának elbizonytalanodását jelezte az évforduló kapcsán rendezett konferencia: nem a Nemzeti Színházat köszöntötte, a résztvevők a nemzeti színházak feladatáról értekeztek. A színháztörténészek érzékelték az aktuális helyzetet és a Nemzeti Színház reprezentációjának bizonytalanságait a színháztudomány igyekezett ellensúlyozni: megjelent a színház történetének második tudományos igényű összegzése és értékelése, A 150 éves Nemzeti Színház című kötet.

Az1987–88-as jubileumi évad magyar ciklusának műsorfüzetei. Grafika: Mayer László.

Az 1987-es évforduló eseményeiben majdnem mása volt az 50 év előttinek, tartalmában és gondolataiban azonban sokkal kevésbé. Az évad, mely most is ünnepi volt, az előző évek magyar drámabemutatóiból szerveződött. Nem színház- és drámatörténeti áttekintés volt, hanem a jelen nemzeti színházi koncepciójának vázlata. A Nemzeti Színház mint a magyar dráma otthona: láthatóan ez volt a 150. évforduló központi gondolata. A színház nézőtéri társalgójában a megelőző öt évben bemutatott magyar drámák előadásait idézte fel a kiállítás. Az 1987. szeptember 21-ei díszelőadás – mely az előző kettővel ellentétben az államfői testület, az Elnöki Tanács valamely tagja vagy politikai súlyát tekintve jelentős vezető jelenléte nélkül zajlott (a protokollárisan legsúlyosabb résztvevő Köpeczi Béla művelődési miniszter volt) – nem az 1837-es megnyitóra hivatkozott, hanem éppen erre a 150 éve formálódó hagyományos nemzeti színházi feladatkörre. Ezen az estén, a Magyar Dráma Napjának estéjén, Vörösmarty prológja helyett Az ember tragédiája került színre. 1883. szeptember 21-e volt az a nap, amelyen 104 évvel azelőtt, 1883-ban, Paulay Ede bemutatta Madách Imre művét.

A kiállítást rendezte és az ismertető szöveget írta: Rajnai Edit