„Hát én, Uram, mit szóljak te elötted?”

Az utóbbi évtizedek nemzetközi és a hazai kutatástörténetében megfigyelhető a kora újkori „használati”, emocionális töltésű irodalom szövegtípusai (prédikációk, katekizmusok, közösségi és magánénekek, közösségi és magánimádságok, elmélkedések, vigasztaló és életvezetési könyvek) iránti növekvő érdeklődés. Ennek megfelelően kibontakozott az a folyamat, amelynek egyik célja, hogy e vizsgálatra választott szövegfajtákat – akár poétikai, retorikai, grammatikai vagy műfajelméleti, akár antropológiai, irodalomszociólógiai, vagy egyéb nézőpontból – „emancipálja, visszahelyezze az »irodalom« kompetenciájába, ahonnan hosszú ideje száműzetésbe kényszerítették.”

Annál is inkább jogosnak tekinthető ez az igény, mivel ezek a szövegek hosszú időn át befolyásolták a – 16–17. században főként vallási, teológiai alapon szerveződő – közösségek gondolkodásmódját, nyelvhasználatát és életvitelét. Már Ipolyi Arnold felhívta rá a figyelmet, hogy például az imakönyv „a nép nagy részének egyedűli olvasmányát képezi”, a Biblia és a káté után ezeknek a szövegeknek van a „legmélyebb befolyás[uk] az emberiség valláserkölcsi érzelmeinek felkeltésére.” Ez a tétel nyomdászattörténeti szempontból is igazolható, hiszen a magán- és közösségi áhítat fenntartására szánt, kézben fogható – valóban kis méretű – könyvecskék nagy példányszámban való, olcsó kiadása a korban haszonnal kecsegtető, biztos üzlet volt a nyomdásznak, míg a megmaradt példányok kevés számát tekintve nyilván ténylegesen (el)használt – többnyire anyanyelvű – olvasmány a vásárlóknak.

Ennek a szöveg- és kiadványtípusnak az egyik reprezentánsa kerül most bemutatásra: Keresztúri Bíró Pál Mennyei társalkodás című munkája. Az Isten és a bűnein kesergő kegyes hívő dialógusát tartalmazó művet elsőként 1645-ben adták ki, majd az ezt követő kétszáz évben 11 alkalommal nyomtatták újra. Dienes Dénes a 18. századi magyarországi református kegyességet vizsgáló, „Melyeket én az én Uram Jézus Krisztusomtól tanultam…” című könyvében nem kevesebbet állít a Mennyei társalkodásról, mint hogy „[a 18. században] A Praxis Pietatis mellett a Mennyei társalkodás lehetett az a mű, amely ösztönző erővel hatott az áhítatos műfaj kibontakozásában.”