„Kincseit a nemzetnek szánta” – Todoreszku-kiállítás

Todoreszku Gyula a könyvgyűjtéshez szükséges anyagi forrásokat édesapjának, a román származású Todorescu Pálnak köszönheti, aki 13 éves korában került Magyarországra. A nagy vagyont szerzett kereskedőnek és magyar feleségének három gyermeke közül csak az 1866. augusztus 16-án született Gyula érte meg a felnőttkort, akit szülei nagyon féltettek. Már nagynénjének írt korai leveleiből is szelíd, visszahúzódó fiú képe bontakozik ki. Jellemző, hogy amikor a négy elemi elvégzése után Schnepfenthalba került „német szóra”, folyamatosan hazavágyott. „Minden egyes cédulácskát elteszek, ami otthonról jön” – írta. Az édesapa nem véletlenül választotta épp azt az intézményt a türingiai kisvárosban, amelynek célja a gyakorlati életre való nevelés volt. Fia azonban − aki minden gyakorlatiasságtól távol állt − nemcsak nem érezte ott jól magát, de szerinte „Schwindel” volt az egész, „hidd el, nem tanulnak itt a fiúk semmit!”

Valami fontosat azért mégis tanult: ekkor történt első találkozása a gyűjtés szenvedélyével. Összebarátkozott ugyanis egy Amerikából jött magyar fiúval, aki bélyegeket gyűjtött. 1879. november 30-án kelt levelében felsorolta nagynénjének, hogy mit szeretne Szent Miklóstól kapni. Ezek közül „csak a bélyegeket ki ne hadd, mert azokat nagyon szeretném kapni”. December végén köszönetként írta: „a bélyegeknek pedig úgy örültem, hogy majd kiugrottam a bőrömbül”. Egy hónap múlva újra ritka magyar bélyegeket és postai levelezőlapokat kért, azzal, hogy „máig több mint 300 bélyegem van, egynéhány levelező lappal”. A régi könyvekkel is ekkor jegyezte el magát: Schnepfenthalba menet egy antikváriumban olyan elragadtatással szemlélt egy bőrkötéses, német nyelvű bibliát, hogy édesapja megvette neki.

Az érettségi vizsgát Budapesten tette le, majd beiratkozott a jogi egyetemre, ahol 1892-ben avatták doktorrá. Ekkoriban már szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, zsebpénze jórészt erre ment el. Joghallgató korában huzamosabb időt töltött Párizsban, s azután is csaknem minden évben hosszabb utazást tett: járt Londonban, Lisszabonban, Bordeaux-ban, San Marinóban, Velencében, Genovában, de eljutott Afrikába is. A német mellé elsajátította a francia és az angol nyelvet − e három nyelv ismerete nélkül nehezen tudott volna tájékozódni a bibliofília szakirodalmában.

Amikor már szakmai körökben is egyre jobban felfigyeltek sikeres gyűjtőmunkájára, s igyekeztek bevonni a közéletbe, ő minden ilyen próbálkozásnak ellenállt.

1910-ben elvesztette atyját, majd 1915-ben édesanyját is − ekörül vette nőül a színinövendék Horváth Arankát, aki édesanyja felolvasónője volt. Harmonikusan éltek, ám a háborút, majd az azt követő összeomlást nehezen tudta elviselni. Depressziója kiteljesedett, amikor úgy érezte, mindennek vége − birtokai Erdélyben voltak −, vége a gyűjteményének is, hiszen a kommunista uralom meg fogja fosztani kincseitől. Apatikussá vált, amit elméje elborulása követett. Így élt még három hónapig, majd 1919. november 27-én elhunyt. Mintegy három évtizedes gyűjtőmunkája befejezetlen maradt, és végrendeletet sem hagyott.

Felesége még férje életében közölte a Széchényi Könyvtár igazgatóságával, hogy Todoreszku gyűjteményét a nemzetnek szánta, így biztosítva a páratlan értékű könyvtár megőrzésének és további fejlesztésének lehetőségét. Ezzel Széchényi Ferenc és Apponyi Sándor után Todoreszku Gyula az Országos Széchényi Könyvtár harmadik legnagyobb adományozója lett, amiért a Nemzeti Múzeum főigazgatóságának felterjesztésére a minisztertanács a könyvtár tiszteletbeli igazgatójává nevezte ki s a miniszteri tanácsosi címet adományozta neki. A kinevezés azonban már csak Todoreszku halála után jelent meg hivatalosan a Budapesti Közlönyben. A Kerepesi temetőben, szülei és két, kisgyermek korában elhunyt testvére mellé temették. Sírkövén ma is olvasható: „Tetteiben neve él s messzi korokra ragyog”.