Visszakerül Erdélybe a Székely-krónika

A kötet sorsáról:

1945. március 28-ról 29-re virradóra a zalaegerszegi vasútállomáson veszteglő szerelvényben 52 láda sepsiszentgyörgyi múzeumi gyűjtemény is elpusztult vagy eltűnt egy légitámadás következtében. Több, később végzetesnek bizonyult döntés következménye volt a Székely Nemzeti Múzeum páratlan kincseinek a pusztulása. A katonai helyzetre való tekintettel már 1944 tavaszán a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége rendeletet hozott arról, hogy a Tolna megyei Apponyi-kastélyba szállítsák a legnagyobb értékeket. A végül szeptember 2-án evakuált anyag azonban – az időközben megváltozott körülmények következtében – részben lengyeli, részben kolozsvári kitérővel, Keszthelyre jutott. Majd 1945 első napjaiban Csomay Miklós zalai főispán utasítására szállították Keszthelyről Zalaegerszegre.

A bombatámadás után tizenegy nappal, 1945. április 8-án a romok eltakarítása közben Kis Böndi János vasutas egy vasbuzogányra, néhány kisebb fémtárgyra és egy könyvre bukkant. Mivel a munkások között egyedül ő volt erdélyi származású, érdekelte a könyv dialektusa, ezért magához vette. Ahogy egy levelében fogalmazott: „a könyv akkori állapotában úgy nézett ki, hogy mások a lapáttal akarták a gödörbe hányni. Én felvettem, kijavítgattam és vigyáztam rá”.

A bombatámadást követően a Székely-krónika is felkerült a veszteséglistára, ám Herepei János, a Székely Nemzeti Múzeum akkori igazgatója 1945 nyarán arról számolt be a zalaegerszegi rendőrkapitánynak, hogy nem minden pusztult el a támadást követő tűzvészben. A Székely-krónika felbukkanása több szempontból is örömteli. Ez az első épen maradt könyv, ami előkerült immár 70 évvel később a Székely Nemzeti Múzeum elpusztultnak hitt anyagából. Ráadásul ez a Székely-példány egykoron az úgynevezett Csereyné-kódex őrzőkötete volt (össze volt kötve a nyomtatvány a kézirattal a 19. század végéig). A Csereyné-kódex őrizte meg számunkra (egészen az 1945-ös pusztulásáig) többek között Tinódi Sebestyén Jászon monda feldolgozását, Balassi Bálint költeményének egy változatát. A mű további különlegessége, hogy ez a második legrégebbi kéziratos énekeskönyvünk.

A könyv első ismert tulajdonosa Czirjék József volt, és testvére, Zsigmond adományozta oda a példányt több mint kétszáz kötet társaságában az akkor még imecsfalvi Székely Nemzeti Múzeumnak 1877-ben. Régebbi, 16. századi tulajdonosa brassói lehetett, aki számtalan, néha humoros, néha ironikus latin és magyar bejegyzésekkel látta el könyvét.

A példány igen rossz állapotban volt a tűzvész következtében. Ám az OSZK restauráló műhelyében – Benke Éva munkája nyomán – megszépült a könyv, bibliofil tokot kapott és a restaurálás során került elő a zalaegerszegi vasutas feljegyzése is.