A Nagyváradi Székeskáptalan könyvtára a XVIII. században

Nagyvárad könyvtárkultúrájában a nagyszámú szerzetesrend és a Szent László alapította püspökség jelenléte folytán a katolikus könyvgyűjteményeknek a középkor és az újkor folyamán egyaránt jelentős szerepük volt. A város és környéke a három évtizedes török uralom (1660–1692) idején, illetve az azt megelőző és követő zűrzavaros időkben teljesen elpusztult, középkori fényes könyvtárkultúrájának nyomai sem maradtak, így csak 18. századi alapítású és ugyanezen század folyamán gyarapodó könyvtárak történetére nyílik részletes rálátás.

A 18. század folyamán – a kötetben tárgyalt káptalanin kívül – még három katolikus könyvgyűjteményt kell megemlíteni, melyek jelentősebb állománnyal bírtak: az egyházmegyei szemináriumnak (papnevelde), a jezsuita háznak és gimnáziumnak könyvtárát és a kapucinus rendház könyvgyűjteményét.

A székeskáptalani könyvtár az egyedüli, melynek gyarapodása a 18. század legelejétől követhető, és a fentebb említett gyűjteményektől eltérően gyakorlatilag épségben átvészelte az utóbbi évtizedeket, így az egyedüli állomány, mely betekintést enged Nagyvárad 18. századi könyvtárkultúrájának egy szeletébe.

A bihari egyházmegye megszilárdítása és – püspöki székhelyként – Várad alapítása Szent László király nevéhez kötődik. Káptalan kezdettől működött a püspökség mellett, míg a szerzetesrendek a következő évszázadok során telepedtek meg. A liturgikus könyvek gyűjtésével kezdődött az ország középkori művelődéstörténetében oly fontos szerepet játszó váradi könyvkultúra fejlődése.

A világi papság soraiból, a püspökökön kívül a székeskáptalan tagjai, a kanonokok jártak elöl a könyvgyűjtésben, mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. A külföldön iskolázott püspökök és kanonokok a 11. századtól gyarapították a székesegyházi könyvtárat. A 15. századig a székesegyházi sekrestye volt az őrzőhelye a szerkönyveknek, kódexeknek. A 15. századtól a főleg itáliai egyetemeken iskolázott humanista főpapok (Vitéz János, Filipecz János, Kálmáncsehi Domokos, Szatmári György, Thurzó Zsigmond) saját könyvtárakat, értékes személyi gyűjteményeket alapítottak, melyek azonban haláluk után általában nem a székesegyházi könyvtárat gyarapították, hanem szétszóródtak.

A török megszállást követően a káptalanok zömmel a 18. század első felében indítják újra működésüket, sokszor évekig csak névlegesen, épületek, birtokok hiányában, ez a váradi káptalan sorsa is. Így először az 1770-es években vetődik fel, hogy a káptalani könyvtár lehetne a város első nyilvános könyvtára, amely végül 1779 decemberében a székesegyház kápolnája feletti második szinten levő háromtermes könyvtári traktusban nyert elhelyezést, és itt maradt mind a mai napig, rövid megszakítással. A 18-19. század fordulójára kialakul a könyvtár arculata, állománya ekkor mintegy 3.000 kötetet számlált. A 19. század közepére mintegy 5.000 kötetesre duzzadt, az első világháborúig hozzávetőlegesen 10-12.000 kötetesre egészült ki. Az azt követő időszakban alig gyarapodott, a megszüntetett (összevont) püspökség és káptalana könyvtárfejlesztésre egyáltalán nem gondolhatott, így gyakorlatilag ma is a századforduló idejére kialakult könyvállománnyal rendelkezik.

A három nyelven, magyarul, románul és németül közreadott kötet nemcsak a könyvtár történetét és legjelesebb kanonokjait, könyvgyűjtőit ismerteti részletesen, hanem a korabeli képet a 18. századi állományt bemutatandó adattár teszi teljessé.