Közel kétezer szóval a régi diákvilág nyomában – bemutatták A régi magyar diáknyelv szótárát

Kacsát fog a jó maszk, és ki kapkod a pöcsik után? Elfeledett és jól ismert szavak és kifejezések, különleges diákszokások, ragadványnevek és mára elfeledett nyelvi fordulatok elevenedtek meg október 1-jén könyvtárunkban, ahol a Széchényi-könyvestek sorozat keretében mutattuk be Vasné dr. Tóth Kornélia A régi magyar diáknyelv szótára című kötetét. A rendezvényen szó esett a régi diáknyelv forrásairól, a szótárkészítés jelentőségéről, valamint arról is, mennyiben változott a diákok nyelvhasználata az elmúlt több mint száz évben. 

Az eseményt Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó igazgatója köszöntője nyitotta meg, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy ritkák azok a szótárak, amelyek egy-egy közösség sajátos szóhasználatát őrzik meg. Köszönetet mondott azoknak, akik ezeket a szavakat anno összegyűjtötték, valóban nagy kincs az olyan kutató, mint Vasné dr. Tóth Kornélia, aki rendszeresen visszatér a diáknyelv kutatásához. 

A szerzőtől megtudhattuk, hogy számára nem ez az első ilyen munka, korábbi köteteiben is foglalkozott a diákok sajátos nyelvhasználatával, de akkor a kortársak beszédével, köztük szülővárosa, Sárbogárd diáknyelvével. Mostani régi diáknyelvi kutatásainak jelentős része a 19. századi iskolák világához, köztük a debreceni, sárospataki kollégiumhoz kötődik. Az 1900 szót és szóváltozatot tartalmazó kötet egyik legfontosabb célja, hogy felidézze az elődök diáknyelvét, és megmutassa, hogyan beszéltek egymással a korábbi nemzedékek diákjai. A könyv így valódi időutazássá válik: olyan különleges kifejezésekkel találkozhatunk benne, mint a hálpaklacs, amely az összevissza hadaró diákra utalt, vagy kiderült az is, hogy az a diák, aki a feleléstől félve inkább otthon maradt, az magánszünetet tartott. Aki haramál, az a vonalzóval hadonászik, és aki ballábbal lép le a vacokról, annak rossz kedve van. A szótár különlegessége, hogy nemcsak a diáknyelvi szavak, hanem a jelentések, a szinonimák felől is kereshető, így kétirányú segítséget ad az olvasónak. 

Prof. dr. Balázs Géza egyetemi tanár előadásában a régi és a mai diáknyelv közötti különbségeket is vizsgálta. Szóba került az a visszatérő kérdés is, vajon a diákok „nyelvrombolók”-e, vagy éppen a nyelv természetes változásának alakítói. Érdekes megfigyelésként hangzott el az is, hogy a pozitív dolgokra általában kevesebb, míg a kellemetlen, rossz vagy büntetést jelentő helyzetekre jóval több kifejezést alkotott a diáknyelv. 

A könyvbemutató egyik szemléletes példája akár két régi diák párbeszéde is lehetne: „Kapok vajon disznólevelet?” – vagyis oklevelet –, mire a válasz: „Csak egy disznót fogsz kapni” – azaz egyest a felelésre.