Fejezetek a magyarországi könyvtárügy történetéből (1945–1956)

A velünk élő múlt megismerése fontos jelenünk és jövőnk szempontjából. Mai szakmai valóságunk (felsőfokú szakképzés, területi könyvtári hálózat, országos nyilvános szakkönyvtárak stb.) több vonatkozásban az 1945 utáni korszakhoz kapcsolódik. Tanulmánykötetünk egy pár éve indított csoportmunka eredményeit kínálja az olvasónak (miközben résztanulmányok már napvilágot láttak szakmai folyóiratokban, s a szerzők két konferencián is beszámoltak munkájuk állásáról).

A Rákosi-korszaknak is nevezett tizenkét év leginkább arról nevezetes, hogy soha nem tapasztalt törést (diszkontinuitást) okozott az ország életében, így a könyvtárak világában is. Az utóbbi évtized hazai tudománya számos más területen is élénk érdeklődést tanúsít az ország kulturális szovjetizálásának témája iránt (irodalomtudomány, művészetek stb.). Ehhez és a diktatúra és könyvtárügy összefonódásait vizsgáló, értelmező nemzetközi trendhez is kapcsolhatók az írások.

E korszakban újra és újra „selejtezték” a könyvtárosokat és a gyűjteményeket is, ahogy erről egyik fejezetünk beszámol. (Egy későbbi időpontban szükséges lesz az olvasók „selejtezésének” áttekintése is.) A további tanulmányok szintén a korszak lényegi kérdéseit ölelik fel, egyaránt felhasználva levéltári és publikus forrásokat, a történelmi vizsgálódásokon keresztül napjaink könyvtárügyére, könyvtáros-társadalmára is rávilagíthatnak: a könyvtárpolitika korabeli kényszerpályái; a szakképzés rendszerének megteremtése; az Országos Könyvtári Központ működése (1945–1952); az iskolai és gyerekkönyvtári ellátás fejlődése.

A szerzők – Kégli Ferenc, Pogány György, Pogányné Rózsa Gabriella, Sonnevend Péter és Varga Katalin – tapasztalt szakírók, akik évtizedek óta ismertek a nyilvánosság előtt.